Először házi kenyér érkezett fűszervajjal, miután a felszolgáló pezsgővel kínált, de azt sajnos vissza kellett utasítanom, mert vacsora után a Népliget szélén található, méltán világhírű és hangulatos Szöglet Presszóban ittam meg egy pohár sört és egy kis Unicumot miközben a Fradi ultrák kedves kis dalokat hallgattak a zenegépen, de ez egy másik történet.
Az Olimpiában nincs étlap, séf menü van, a vendégtől annyit kérdeznek, hány fogást enne. Én ötöt.
Üdvözlőfalatként érkezett a kacsamáj mousse, amit ropogós, tavaszi tekercs tésztáján tálaltak. Tudjátok, a textúrák meg minden, puha és ropogós. Finom volt, még úgy ötöt tudtam volna elcsipegetni belőle, de szerencsére nem vagyok vidéki bunkó.
Az első fogásról nem tudtam megállapítani (vidéki bunkó), hogy hideg leves, vagy hideg előétel. Az biztos, a szilvásváradi pisztráng kiváló volt, a zöldalmás uborkalé pedig meglepő és üde. A tápiókabogyókat pedig akár kaviárnak is nézhette a kevésbé hozzáértő és kifinomult vendég.
A második fogás lazac, gomba és zöldségek felhasználásával készült készült. Itt az étel legegyszerűbbnek tűnő, de mégis valószínűleg a legbonyolultabb komponense a lé volt a legjobb. Tiszta, ütős, mint egy kristálytiszta húsleves lazacból.
A legjobb fogásig a tőkehalon át vezetett az út. Azt hiszem, soha nem ettem még tőkehalat. Sültbanán-szósszal pedig végképp nem.
Az ételsort úgy építették fel, mint egy borkóstolót, a könnyűektől tartottunk a nehezek felé, hogy a desszertek előtt elérkezzünk a vacsora csúcspontjához a gemenci szarvashoz. A húst villával is elvághattam volna, omlott a szájban, azt pedig, hogy a krumplipüréből hogyan varázsolták elő azokat az ízeket, örök rejtély marad. A tányér szélén feltűnősködő kis pötty birsalmakrém volt, ami pont kellően édesített meg egy-egy falatot.
Nem szeretem az édességet, de az édes, tömény, puha Eszterházy szeletet citrushabbal és fagylalttal tálalták, ropogós, diós grillázzsal díszítve. Tudjátok, a textúrák megint: a puha és a ropogós, meg az édes és savanykás.
És akkor, amire mindenki kíváncsi, nem, nem laktam jól, de igen, megérte. Megérte, mert mint Váncsa István mondja, a gasztronómia az ehető anyagok kiválasztásának, az étel elkészítésének, tálalásának és fogyasztásának művészete. Na, ezt a művészetet élveztem két órán át szombat este. Az öt fogás 8600 forintba kerül, amihez jött a 12 százalékos szervízdíj és két üveg, félliteres ásványvíz. Összesen, nagyon kicsit felfelé kerekítve 11 ezer forintos művészet volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
